Űrruhában a hidroplánon

Lappföldre lépve a lokálpatrióta budapesti úgy érzi magát, mintha egy távoli szigetre érkezett volna, végleg elszakadva a szárazföldtől. Mintha egyenesen az Északi-sark felfedezésére szánta volna el magát. Finnország legészakibb repülőtere Ivalóban található. Váróterme akkora akár egy nagyobb tornaterem. Itt gyülekezik a nemzetközi csoport, a Finnair szervezte gasztronómiai túra résztvevői: szellős európai ruhába öltözött, kissé elanyátlanodott alakok.

Eredeti rénszarvasaganccsal díszített, ám a western dizájnt követő vadászbuszba szállunk, hogy egy turistaházba érve aztán levessük földi öltözetünket, és egynéhány számmal nagyobb síruhába és bélelt gumicsizmába öltözzünk. Elvégre ez itt Lappföld. Elkényelmesedett kelet-európai városlakónak annyi, mintha a Holdra menne. Az űrruhát idéző öltözékben totyogva csak erősödik ez az érzés.

A lappok istenéről elnevezett Inari-tó partjára tartunk. A meleghez szokott szingapuri és thaiföldi kolléga még barátkozik a síancuggal. Hamar meg lehet szokni, metsző hideg nincs, a nap is süt, de a lehelet már kézzel fogható. A tó partján népviseletbe öltözött lapp öregember tangóharmonikán játszik, azt hihetnénk, errefelé muzsikáló bácsik kóborolnak az erdőkben. Ami az erdőket illeti, a divattervezők alighanem a lappföldi fákon burjánzó csodálatos sárgákat és vöröseket értik az “ősz színei” alatt. Mintha berúgott volna az égi festő, és őrjítő jókedvében szétterítette volna palettája színeit. (A finnek külön szót alkottak erre az évszakra: ruskának nevezik.) A harmonikás ember eközben tangót játszik. És ez még csak a meglepetések eleje.

A rénszarvasszőrrel terített úgynevezett laavó-ban, a félig nyitott sátorban ülünk. Ez most itt pusztán látványosság, de megtudjuk, hogy a lappföldiek nyáron – a hét hónapig tartó tél után – hasonló építményekben laknak, a szabadban. Majdnem feketére füstölt halat eszünk fatálon. A hal gyomrában sótömbök. Úgy falunk, mintha életünkben utoljára tennénk. Az eldobható (eltüzelhető) fatál amúgy roppant gazdaságos, hiszen mosogatni sem kell. Farönkből vájt, egyszerű poharunkat, a kukszát egyenesen tilos vegyszerekkel kimosni, minél patinásabb, annál többet ér. A helyi szuvenír boltban 150 finn márkáért árulják (6750 forint!). A lakomához tóvíz (is) jár. A Dunához szokott pesti ember számára majdnem sokkoló, hogy ivóvizet meríthet egy tóból.

Később hidroplánra szállunk. Jómagam először és utoljára a Delta című műsorban láttam ilyesmit. Errefelé némi túlzással a tömegközlekedés megszokott eszköze, kevésbé zsúfolt, mint a hatos villamos, és – valljuk be – a kilátás is jóval szebb. Mi több, élvezhető is, már miután a kanyargó repüléstől idegenkedő gyomrokat sikerült megnyugtatni. A magasból csodáljuk Lappföld közel háromezer szigetét: a többé-kevésbé egybefüggő vízrengeteget. Nem lehet eldönteni, hogy tavakat látunk-e, avagy tengert. A helybéli horgászok azonban komoly, tengerhez méltó hajóval rendelkeznek: az Inari tavat átszelő hajók monitorán nemcsak a vízben megbúvó sziklák, de a halrajok vonulása is jól kivehető. Lappföld legnagyobb taváról egyébként azt mondja a népdal: legalább annyira mély, mint amilyen hosszú. Télen egyméteres jégréteg fedi, ilyenkor a hajók pihennek, előkerülnek a lánctalpas hójárók.

This entry was posted in Észak-Európa and tagged , , , , . Bookmark the permalink. Follow any comments here with the RSS feed for this post. Post a comment or leave a trackback: Trackback URL.

There are no comments yet, add one below.

Leave a Comment